A sólymok (Falcospp.) lenyűgöző madarak, amelyek már puszta megjelenésükkel magával ragadják szemlélőjüket. Attraktív mozgásuk, látványos vadászatuk egyaránt leírhatatlan élményt jelent az ember számára.

A magyar tájban szerencsére egész évben több vadon élő sólyomfaj egyedeivel is találkozhatunk. A nagyobb testű fajok közül hazánkban ma már legjellemzőbb a vándorsólyom (Falco peregrinus). Nevét nem hazudtolja meg: míg a kifejlett madarak szinte egész éven át fészkelőhelyük közelében maradnak, a fiatalok erősen kóbor hajlamúak. Ugyanez áll egyes alfajokra is. Mivel a vándorsólyom az egész világon elterjedt, összesen 19 alfaját tartja számon a tudomány. A szibériai térség fészkelőjeként már a 18. században leírt legtermetesebb (tojók esetében közel 1,5 kg-os testtömeget elérő!), egyben feltűnően világos calidus alfaj teljes mértékben vonulónak tekinthető, hiszen a zord tél elől Dél-Ázsiába és Afrika Szaharán túli területeire húzódik. Ez a remek megjelenésű madár elvétve hazánkban is távcső elé kerül.

Ausztráliában nagyjából 140 kígyófaj él. Egy egész földrészről beszélünk, van ott hely ennyi kígyónak – és persze sok más növény- és állatfajnak is. Mégis, sokan (főleg a külföldről érkező turisták) borzalommal gondolnak arra, hogy egyszer csak szemben találják magukat egy mérgeskígyóval.

Az említett nagyszámú kígyófajból alig néhány akad, amely az emberre valóban veszélyes lehet. Ráadásul ezek sem hemzsegnek a vadonban, vagy akár a városok zöldövezetében. Mondhatjuk – persze képletesen –, hogy a kígyóknak több eszük van annál, mint hogy emberekre vadásszanak, mert a legtöbb mérges marású faj egy-egy váratlan találkozás alkalmával inkább elmenekül az aljnövényzetben, vagy olyan rejtett életmódot folytat, hogy csak nagy ritkán kerül szem elé. Ehhez tanúként szolgálhat e sorok írója is, akit több mint fél évszázados bozótbéli kóborlásai során mindössze 10-12 igazán veszélyes mérgeskígyóval hozott össze a sors. Igaz, nem is kereste őket, találkozásaik puszta véletlennek tekinthetők. Ezek a találkozások sem voltak igazán veszélyesek, mert a legtöbb ausztráliai mérgeskígyó az emberrel szemben nem támadó természetű, még akkor sem, ha netán szorult helyzetbe kerül.

A magyar háziállatok – így a kutyák – valós története, ha tetszik, ha nem, az idők homályába vész. Rengeteg a feltételezés és a magyarázat, ám annál kevesebb a dokumentum és a tény. A kynológiai szak- és ismeretterjesztő könyvek többsége hemzseg az ad acta kijelentésektől, ugyanakkor szinte sehol nem olvasható, hogy a szerző miből gondolja azt, amit leírt. Ugyanakkor azt sem definiálta senki, hogy – jelen esetben – mire vonatkozhat az „ősi” szó. Mert ha csak pár száz évre, úgy például a komondor („benne” a kuvasszal) vagy az erdélyi kopó (illetve ezek ősei) valóban lehet ősi fajta. De a többi fajta már nem. Illetve – legyünk igazságosak – talán csörgedezik bennük némi ősi vér.

A régi tetszetős elméletek, hol átfogalmazva, hol szó szerint, továbbmasíroznak az egyre újabb könyvekbe. Így aztán bizonyos elméletek kiirthatatlanná váltak, noha sok, még a legjobb szándék mellett is, csak merő találgatáson alapult. A magyar kutyafajták kutatása ugyanis komplex áttekintést igényel(ne). Kell hozzá némi zoológiai jártasság, otthon kell lenni a történelemben, a néprajzban, sőt a földrajzban és megannyi más kérdésben is.