Honlapunk süti (cookie) fájlokat használ, melyeket az Ön gépén tárol a rendszer.
Ezek személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek.
Az oldal használatával Ön beleegyezik a használatukba. További információ itt!
2024. március-április, XI. évfolyam 2. szám
Magazinunk most is sok érdekességgel szolgál. Az aktuális szám tartalmából:
- Tevefélék púp nélkül – Nagy Antal írása
- A földikutya hazájában – Krnács György írása
- 2024-ben az év hüllője – Dr. Korsós Zoltán írása
- Másodszor is az év madara – Dr. Bankovics Attila írása
- Ha teheti, hüllőket eszik – Turny Zoltán írása
- A lopakodás nagymestere – Major Borbála és Novák Adrián írása
- Hattyúk hazánkban – Selmeczi Kovács Ádám írása
- Őslégcsövesek között – Dr. Korsós Zoltán írása
- Madármentés Egerben – Hák Flóra írása
- Aki egy életet megment... – Fuchs Adrienn írása
- Legeltessük-e a méheket? – Demjén Zsófia írása
- A sivatagi csúcsragadozó – Dr. Hangay György írása
- Fajképződés és őstörténet – Cserkész Tamás írása
- Kutyanevek és a puli – Kovács Zsolt írása
- A pézsmateknősök – Fehér Tamás írása
- A vörös fogoly – Varga Sándor írása
- Állandó rovataink:
Hírek a Budapesti Állatkertből, Hírdzsungel, Nemzetközi Zoo Híradó, Hazai Hírek, Ajánló
Archív kiadvány PDF formátumban:
Tevefélék púp nélkül
Nagy Antal írása
A ma élő teveféléket elterjedési területük alapján két csoportra oszthatjuk: az óvilágiakra és az újvilágiakra. Az újvilági tevék jóval kisebb termetűek óvilági rokonaiknál, közös jellemzőjük, hogy hátukról hiányoznak a nagyobb testű társaiknál megfigyelhető púpok. A ma élő összes újvilági teveféle a Lamini nemzetségbe tartozik, amely Észak-Amerikában alakult ki a miocén korban. Bár innen később kihaltak ezek az állatok, de Dél-Amerikában a mai napig megtalálhatók a különböző tevefélék, amelyek ősei a pliocén korban, mintegy 2,5-5 millió évvel ezelőtt, a Panama-földszoroson keresztül vándoroltak északról délre. Napjainkban négy faj tartozik a nemzetségbe, két vadon élő és két háziasított.
Ha teheti, hüllőket eszik
Turny Zoltán írása
A fokozottan védett kígyászölyv (Circaetus gallicus) egy közel sas méretű táplálékspecialista ragadozó madár, szárnyfesztávja megközelíti a két métert, ezért hasonlít jobban méretét tekintve sokkal inkább a sasokhoz, mint a hazánkban leggyakrabban látható névrokonához, az egerészölyvhöz. Magyar nevének második tagját az ölyvekre jellemző kerekdedebb fejformája és rövid csőre miatt kapta. Legközelebbi rokonai a legújabb genetikai vizsgálatok szerint az Afrikában élő két kígyászölyvfaj. Távolabbi rokonai közé tartoznak a kígyászsasok, a majomevő sas és a bukázósas is.
A teljes cikk letölthető: ha-teheti-hulloket-eszik.pdf
A lopakodás nagymestere
Major Borbála és Novák Adrián írása
A vadmacska Európában sokfelé veszélyeztetett, habár az IUCN besorolása least concern (nem fenyegetett). Magyarországon fokozottan védett, a hazai állománya mégis csökken, aminek elsődleges oka az élőhelyek degradációja és feldarabolása, valamint a házi macskák közelsége. Súlyos problémát jelent továbbá a járműforgalom – nemcsak a közutakon, hanem az erdőhálózatban is –, gyakran találnak elütött példányokat. A házi macskák által terjesztett betegségek is veszélyeztetik a fajt, legalább annyira, mint a velük történő hibridáció, ami genetikai felhígulást okoz. Emellett a házi macskák vetélytársak is a megmaradt területekért és táplálékforrásokért folytatott versenyben.
Hattyúk hazánkban
Selmeczi Kovács Ádám írása
A hattyúkat mindenki ismeri, leginkább mint a tisztaság, fehérség jelképe jelenik meg tudatunkban, amikor rájuk gondolunk. A madártani szakembereknek azonban korántsem ez az ártatlan tisztaság jut az eszükbe, hanem épp a fordítottja, mivel e nagy testű madarak sokszor agresszíven lépnek fel fészkelőterületükön megjelenő fajtársaik ellen, de másokat – például récéket vagy ludakat – is zaklatnak.
Legeltessük-e a méheket?
Demjén Zsófia írása
A legelő klasszikus értelemben elsősorban háziállatok (patások, baromfik) szabadtéri takarmányozására használt, zömmel fűfélékkel benőtt terület. Ki gondolná (a méhészeken kívül), hogy a marha-, juh- vagy libalegelőkön kívül méhlegelők is léteznek, hiszen köztudott, hogy ezek a rovarok nem esznek füvet.
2018 óta március 10. a beporzók napja Magyarországon. Azóta egyre többet hallani a méhlegelőkről, arról, hogy mennyire fontos lenne a nyírt gyepek helyére visszaengedni a természetet, vad növényzettel borítani be minden kicsi és nagyobb zöldterületet, amelyektől – valljuk be – alig győzzük megszabadítani a kerti veteményest. Arra próbálnak rávenni bennünket, hogy számoljuk fel a rendezett gyepfelületeket, hagyjuk elburjánzani a gyomokat, mert az jó a méheknek.
A sivatagi csúcsragadozó
Dr. Hangay György írása
Az ausztrál gyíkok legnagyobbika az akár két és fél méter hosszúra megnövő, 20-25 kilogramm testtömegű óriás varánusz (Varanus giganteus), ausztrál nevén a perentie. Méretei alapján a föld negyedik legnagyobb gyíkja, s kizárólag Ausztrália észak-északnyugati, sivatagos vagy félsivatagos tájainak lakója. A belső területek száraz pusztaságainak csúcsragadozója, természetes ellensége az egykor ősi életmódot folytató aboriginalokon (őslakosokon) kívül nincs. Ők, ha tehették, vadászták, mert kedvelték a húsát és a zsírját.
A perentie nem válogatós: ha nagyon éhes, akár kifejlett kengurukat is megtámad. A harapása egy 30-40 kilós példányt nem öl meg azonnal, csak lelassítja az állatot, mintegy elaltatja. Ekkor aztán nyugodtan lakmározhat, darabokra marcangolja áldozatát.
