Honlapunk süti (cookie) fájlokat használ, melyeket az Ön gépén tárol a rendszer.
Ezek személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek.
Az oldal használatával Ön beleegyezik a használatukba. További információ itt!

Megjelent a magazin
2022. július-augusztusi száma!

Magazinunk most is sok érdekességgel szolgál. Az aktuális szám tartalmából:
  • Budapest büszkeségei – Fuchs Adrienn írása
  • Az utolsó hódaru nyomában – Selmeczi Kovács Ádám írása
  • Madarak, makákók, mókusok – Dr. Bankovics Attila írása
  • Hörcsöggörcsök – Bakó Botond írása
  • Megdöbbentő pusztítás – Dr. Tóth Tamás írása
  • Az állatkertek előfutárai – Nagy Antal írása
  • Kabócák ecsettel és vésővel – Dr. Vig Károly írása
  • A bodorka – Nyeste Krisztián írása
  • Rúgnak és harapnak – Dr. Patkó László és Thalmayer Tímea írása
  • Az óceánok óriásai – Dr. Hangay György írása
  • Bordával védekeznek – Fehér Tamás írása
  • Róluk szinte semmit sem tudunk – Kovács Zsolt írása
  • Kezdők kedvence lehet – Varga Sándor írása
  • Állandó rovataink:
    Hírek a Budapesti Állatkertből, Hírdzsungel, Nemzetközi Zoo Híradó, Hazai Hírek, Ajánló

Facebook megosztás Twitter megosztás Megosztás üzenetben

Az aktuális szám tartalmából


Az utolsó hódaru nyomában

Selmeczi Kovács Ádám írása

Faunaterületünkön a világ madárfajainak mintegy tíz százaléka található meg: összesen alig több mint 1000 faj. Ebből természetesen számos madárfaj képviselője mindössze egy-egy alkalommal fordult elő, vagy utolsó észlelése óta sajnos ki is pusztult. Ezen extremitások közé tartozik az elegáns megjelenésű szibériai hódaru (Leucogeranusleucogeranus), amely egykor az Uráltól az orosz távol-keleti Kolima régióig terjedő térségben élt. Mára népessége rendkívüli mértékben lecsökkent, ráadásul a – továbbra is kizárólag Oroszországban fészkelő – faj két, egymástól jelentős távolságra szakadt állományra oszlik.A keleti populáció tagjai Szibéria északkeleti részén költenek, és zömük Kínában, a Jangce alsó medencéjében lévő Poyang-tónál telel.

Facebook megosztás Twitter megosztás Megosztás üzenetben


Megdöbbentő pusztítás

Dr. Tóth Tamás írása

Világunk változik, és benne mi magunk is folyamatosan változunk, s különösen igaz ez az elmúlt száz évre, amelynek során az emberiség technológiája, világról szerzett ismeretei és felfogása is többet változtak, mint az elmúlt kétezer évben összesen. Az idők során jelentősen átalakult az élőlények megítélése is, hiszen amíg korábban a lakosság (főként az európai) aszerint ítélt meg minden állatot, hogy az káros vagy hasznos az ő szempontjából, addig ma már széles rétegek számára vált nyilvánvalóvá, hogy ez a felfogás elavult, sőt káros.Az elavult szemlélet szerint a ragadozó emlősök és madarak irtása kontinensünkön a kívánatos célok közé tartozott, de hasonlóan tekintettek az emberek a cápákra, a mérgeskígyókra vagy más károsnak ítélt élőlényekre is, és ezekből gyakran rendkívüli mennyiségeket semmisítettek meg.

Facebook megosztás Twitter megosztás Megosztás üzenetben


Az állatkertek előfutárai

Nagy Antal írása

Napjainkban bárki szabadon látogathatja az állatkerteket, korábban azonban ez nem így volt: egykor csupán az uralkodók birtokolhattak egzotikus állatokat, amelyeket nem is annyira állatkertben, mint inkább magán-állatgyűjteményekben helyeztek el. Ezen gyűjtemények nagysága sokat elárult az uralkodó gazdagságáról. Ide egyszerű halandó nem tehette be a lábát: nagy kegynek számított, ha vendég tekinthette meg a távoli tájakról származó „vadakat”. Ha így, tágabb értelemben vesszük az állatkert fogalmát, az első ilyen létesítmény az ókori Egyiptomban, közelebbről Szakkarában működött, a Kr.e. 29. században, vagyis közel 5000 évvel ezelőtt. A legtöbb egyiptomi fáraó rendelkezett állatgyűjteménnyel, amelyet igen nagy becsben tartottak. Ezek a „kollekciók” elsősorban hazai fajokból álltak, de feljegyzésre került, hogy egyes egyiptomi uralkodók közeli országokba szerveztek állatbefogó expedíciókat gyűjteményük gyarapítására.

Facebook megosztás Twitter megosztás Megosztás üzenetben


Rúgnak és harapnak

Dr. Patkó László és Thalmayer Tímea írása

Bevett szokás a ragadozók távoltartására állatokat használni. A nagytestű őrkutyák a legelterjedtebbek, alkalmazásuk ma a reneszánszát éli. A háziállatok őrzésére gyakori még az elektromos kerítés vagy a villanypásztor, ám ezek telepítése és fenntartása nem minden esetben lehetséges. Használhatóságuk függ a talaj- és terepviszonyoktól, illetve a nyáj nagyságától. A kutyák alkalmazása sem mindig problémamentes. Ezen felül az őrkutyák számottevő időt és anyagi ráfordítást is igényelnek, ezért alkalmazásuk a gazdáknak nem minden esetben éri meg. Vannak azonban lényegesen egyszerűbb, bár kevésbé ismert megoldások: a világon számos más fajt is bevetnek haszonállat-védelmi célokra, elsősorban ló- és teveféléket, például szamarakat és lámákat.

Facebook megosztás Twitter megosztás Megosztás üzenetben


Az óceánok óriásai

Dr. Hangay György írása

Vajon miért vadászták-vadásszák a bálnákat? Nos, hajdanán – még a 20. század első felében is – nagy keletje volt például a bálnaolajnak, amelyet már a vadászhajón kifőztek az elejtett óriásokból. A hatalmas mennyiségű hús azonban legtöbbször veszendőbe ment, mert ennek feldolgozására a hajók túl kicsik voltak, elegendő munkaerő és felszerelés híján az olajon kívül mást már nem nagyon lehetett hasznosítani. Persze azért akadtak kivételek: ilyen volt például a „halcsont” – vagyis a szila, amelyet a hölgyek fűzőibe varrtak, hogy azok jobban tartsák a kívánt formát. Ám volt még valami, ami a szó szoros értelmében aranyat ért: az ámbráscet ámbrája.

Facebook megosztás Twitter megosztás Megosztás üzenetben


Róluk szinte semmit sem tudunk

Kovács Zsolt írása

A mai napig nem tisztázott, milyen vadászkutyái lehettek az ősmagyaroknak. Az azonban valószínűsíthető, hogy a népvándorlás során és közvetlenül utána e fajták száma kiegészült, mások eltűntek, esetleg kereszteződtek.Feltehető, hogy kezdetben csak szánhúzó és vadászkutyák lehettek, hiszen ekkor még őseink gyűjtögető, halász és gyalogvadász életmódot folytattak. Standeisky Andor szerint e kutyák valószínűleg a mai lajkák ősei, az úgynevezett őslajkák voltak. Ám amint elődeink áttértek a lovas, állattenyésztő életmódra, már más típusú vadászkutyák is szükségessé váltak. Méghozzá olyan, hosszabb lábú ebek, amelyek a lovak mellett futva követték a vadászokat. Szintén Standeisky feltételezi, hogy a kutya szó a gyalogvadász kutyákat jelölte, míg az eb a lovas vadászokat követte, s vélhetően egy ősi kopófajta lehetett – igaz, más vélemények szerint a kutya szó csak a 18. században alakult ki, addig az eb elnevezés volt használatos.

Facebook megosztás Twitter megosztás Megosztás üzenetben